Tegnap délután rohantam haza, és végre elmentünk egy hagyományos, jó fajta, délutáni sétra. Ahogy a régi szép időkben.

Igaz, szinte mindenben jobb az új lakásunk és környéke, de nincs igazán jó kutyafutattó a közelben, olyan meg pláne nincs, ahol rendszeresen sok kutya lenne, és ahol bandázni lehet.

Na jó van egy, a Rákos-patak mentén, de az elég messze van tőlünk, legalábbis gyalog, és ott egy elég zárt közösség van. Ráadásul a tüzelése óta a Lili sem olyan kis szertelen, vagy lehet csak nem hagyok neki elég időt az oldódásra, minden esetre nagyon fura, hogy egy ideje, nem kezd azonnal őrült játékba, akármelyik szembejövő kutyával. Viszont ha hazaérünk, azonnal szerelmes csókokat váltanak Zorkóval. :D

A múltkori sikeres első bringázás után úgy döntöttem, hogy gyakrabban fogunk bringával menni, és így fogjuk felderíteni a környéket.

Hazafelé, de már az odafelé vezető úton is, rám tört vmi furcsa melankólikus érzés. Ebből a Lili is megérezhetett vmit, mert nagyon jól viselkedett, és mindig megvárt. Bár ez a fajta rendes gyermekhez méltó habitus mostanában, pontosabban a tüzelése óta jellemző rá. Nem tökéletes még, de sztem nagy előrelépés lesz mindkettőnknek az őszi suli. Ha addig sikerül átesni az ivartalaníttatáson..

Szóval bandukoltunk kettesben, és olyan egyedül éreztem magam. Én nem is tudom mi lenne velem, ha ő nem lenne.. L. egy főnyeremény, de rengeteget dolgozik. Persze miattunk, és a jövőnk miatt. Úgyhogy próbálok ilyenkor nyelni egy nagyot,és erőt meríteni, az ilyen szuper sétákból!

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.